Diákok munkáiból

A 24 óra SÉTA-programjában írt cikkek diákjaink tollából

2011. tavasz

Az újságírás nem sétagalopp

Asterix, Obelix és a lábméret

Vigyázz, kész, továbbtanulás

Reggelente lelkesen rúgjuk a bőrt


 

Acsay Johanna, nagyszülei elmondása alapján

Deportálás és lakosságcsere Marcelházán

       ˝Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. És az ok? Egyetlen tény, vádak vádja: 
m a g y a r s á g o m

(Fábry Zoltán: A vádlott megszólal
Stósz, 1946. május
Nyomtatásban csak 1968-ban jelenhetett meg)

       1946- ban nagyapámat, Édes Dezsőt és családját sem kímélte a sors. A lakosságcsere egyezményének megfelelően el kellett hagyniuk otthonukat, menniük kellett a messzi Csehországba, Felsőkútra (Kutná Hora). Ekkor még nem voltak házasok nagymamámmal, de már kiskoruktól ismerték egymást. A terhelő körülmények ellenére is tervezgették a közös jövőt.

 Nagymamámat, Téglás Máriát és családját két évvel később Magyarországra, azon belül Csávolyra telepítették, viszont nem a lakosságcsere végett, hanem mert nagyobb földbirtokkal rendelkeztek, mint amit az akkori államvezetés jó szemmel nézett. Egy kitelepített német család portáját jelölték ki számukra. Hamar megszokták az új környezetet, gazdálkodtak, mint otthon. Viszont az volt nehéz és fájdalmas számukra, hogy sehová sem mehettek, levelet írni is tilos volt, így nem tudtak semmit a marcelházi barátokról, rokonokról.

 1950 táján kapták az első híreket otthonról, miszerint nagyapámék addigra hazajutottak Csehországból. Kalandos, de reménységgel teli út vezetett vissza otthonukba. Akkor az Édes- házat még szlovákok lakták, így nagyapáék csak a kisszobát és a kamrát kapták lakóhelyül. Minden bútorral ide kellett behurcolkodniuk, és innen tilos volt kimenniük. Egész napokat éltek ebben a szobában. Egy reggel zajra ébredtek: teherautók érkeztek, hurcolkodtak ki a hívatlan vendégek. A községházán kiadtak egy írást, miszerint dédapámnak, ˝Édes Kálmánnak az útja szabad˝.

       Így nagyapám felkereste a Csávolyon élő ismerősöket és megszervezett egy találkozót nagymamámmal. Itt megkérte a kezét és 1950 őszén egybekeltek Dél-Komáromban. Az esküvő másnapján el is búcsúztak, majd csak 1952-ben sikerült minden hivatalos papírt megszerezni ahhoz, hogy Édes Dezsőné született Téglás Mária hazaköltözhessen. Később saját házat építettek maguknak Marcelházán, ahol Isten kegyelméből máig is élnek.

Édes Dezső szül. 1927. március 29. és

Téglás Mária szül. 1929. április 24.( t 2007. október 15.)      5 gyermekkel, 18 unokával, 8 dédunokával lett gazdagabb.


Krkos B. Zsuzsanna: Sorsfordító napok

kezdődik a mindennapok egyhangúsága. Egy újabb reggel. Úgy kezdődik, mint bármelyik másik. Négy óra harminc perckor felkeltem és bekapcsoltam a rádiót. Meghallgattam a reggeli műsor első néhány mondatát, s kinéztem az ablakon. Egy gondolat fészkelte be magát a fejembe. Már október huszonharmadika lenne? Ilyen gyorsan rohan az idő? Alig vettem észre, hogy megint elmúlt egy hónap. Nemsokára indulnom kell dolgozni. Borongós, hideg kedd reggel. Mindenhonnan reménytelenség árad. Boldognak kellene lennem. Közeleg a hónap vége, s akkor Máriám hazautazik Pestről.

A vasútállomáson összetalálkoztam bányásztársaimmal. Mindenkin egyhangú levertség, általános fáradtság látszik. Már most fáradtak vagyunk, pedig még el sem kezdődött a műszak. Egyhangú bányászélet. A vonaton  ugyanarról beszélgetünk minden műszak előtt, a politikáról és a sorsunkról, nap közben megállás nélkül robotolunk, s nap végén fáradtan érünk haza. Így történt ez ma is.  

Munka után fáradtan sétáltam haza. Szerencsésnek mondhatom magamat. Tatán, Kertvárosban lakom. Van olyan bányász, aki a tóvároskerti vasútállomásról még háromnegyed órát gyalogol, mielőtt hazaér. Nekem nem lehet egy szavam sem a távolságra. Este átjön hozzám néhány barátom beszélgetni. Nálunk ez megszokott, hetente három estét mindig így töltünk el.

Későn mentek el, kilenc órakor, ennek is már egy órája, de egy gondolat azóta sem hagy nyugodni. Fecó azt mondta, hogy lánya, aki Pesten egyetemista, ma soron kívül hazajött. Félt ott maradni. Az egyetemisták forradalmat csináltak. Ő is egyetért velük, de fél. Mi lehet most a menyasszonyommal, Máriával? Ő is egyetemista, erős akartú, érett nő. Biztosan részt vett a mai tüntetésen, ha volt.

Rápillantok az órára. Négy óra. Nem bírtam tovább aludni. Egész éjszaka rémálmok gyötörtek. Mindig vissza-visszatért Mária elvesztésének gondolata, képe a fejembe. Nehéz nap lesz a mai. Bekapcsolom a rádiót, hátha adnak valami műsort, melyből kiderül, hogy mi van a levegőben. Reményeim hamar elszállnak. A reggeli műsor csak külföldi híreket mond, Pestről, esetleges forradalomról semmit. Tudatlanságomban reményt találok. Nem mondanak semmit. Ez azért lehet, mert nem történt semmi. Kevés ez a vigasz, s én magam sem hiszem el, de valami kell, hogy megnyugodjak. A mai délelőtt is ugyanolyan, mint a többi, de én folyamatosan rettegek. Néhányunk szemében rettegés, félelem, a többiekében bizonytalanság. Műszak végén a délutánosokat bizakodva, mégis rossz hírre várva kérdezzük, mondott e valamit a rádió. Sajnos igennel válaszolnak. Beigazolódott félelmünk. Forradalom tört ki a fővárosban. Mikor hazaérek, üresen találom a házat. Máriám nem jött haza. Féltem őt. Az utcán, a házakban, s mindenhol érezni a feszültséget. Mindenki csak a forradalomról beszél, ami az új hírek szerint már több vidéki városban kirobbannni készül. Tatán is érezni a feszültséget. Sokan holnapra valami nagy megmozdulást ígérnek. Nem merem lehunyni a szememet. A mai nap történései után félek álmaimtól, a képektől, melyeket látnék. Érzem, el fogom veszíteni Máriámat.

Az éjszakát álmatlanul töltöttem, bár néha óhatatlanul elbóbiskoltam. Kimerültnek, gyengének érzem magamat. Gondolataim mindig  Pestre szállnak. Szeretném átölelni Máriát, s megmondani neki azt, hogy szeretem. A rádió reggeli híreiben bemondják, hogy előző este fasiszta, reakciós elemek támadást intéztek középületek ellen. ˝Hát ennyire elfajult a dolog? Így bélyegzik az egyetemistákat? Ők pedig megtámadják a középületeket? Mivé fajul a világ, ahol ilyen egy békésnek induló tüntetés az elnyomás, a rossz életkörülmények, az üres boltok, s az embertelen élet leküzdéséért?˝ - ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben mindaddig, amíg a vasútállomásra értem. Láttam, hogy a többiek gondterhelt arccal néznek rám, melynek hamarosan az okát is megtudtam: vasutassztájk. Semmi reményünk nem volt arra, hogy odaérjünk hat órára a XV. aknához. Én otthon maradtam. Bármelyik pillanatban hazérhet Mária. Ott akartam lenni, mikor átlépi a küszöböt. Nem bírok otthon ülni. Meglátogatom szomszédomat, Bélát, hátha tud valamit mondani, új hírt, vagy bármit. 

Hat órakor nála halljuk a rádió legfrissebb híreit. Beolvassák a Minisztertanács közleményét, miszerint az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták. Riadtan nézünk egymásra. Ez mit jelenthet? Vidéken a zavaros híradásokból már azt sem tudjuk, hogy melyik oldalt hívják éppen ellenforradalomnak. A délelőtt így telik el. Bizonytalanság, mindenki találgat. Délután az aggodalmaim feleslegesnek bizonyultak, mikor Mária hazaért épen, egészségesen. Átölelem, s a fülébe egyetlen szót súgok: ˝szeretlek˝. Viszonozza ölelésemet. Mindketten megkönnyebbülünk. Kis pihenő után, mikor mindketten megnyugodtunk, s kölcsönösen megbizonyosodtunk egymás jó egészségi állapotáról, Mária elmeséli, mi történt vele az elmúlt napok alatt. Figyelmesen hallgatom, s most már tudom, nem aggódtam hiába.

- Tibor! Látom az aggodalmat a szemeidben, éreztem a féltést ölelésedben - így szól hozzám - de most figyelj nagyon! Itt nem rólad vagy rólam van szó, hanem az országról, a nemzetről, a hazádról! Erre gondolva hallgass végig.

22-én a Kossuth Rádió beolvasta a határozatot, mely engedélyezte a tüntetést. A Petőfi-szobornál kezdődött minden. Én fél négykor értem oda. Ekkor már tízezres tömeg gyülekezett. Elindultunk a Bem-szoborhoz. Itt kivágták a címert a zászlókból, s valaki elszavalta a Szózatot. Egy lengyel író köszöntőt mondott. A Parlament elé vonoltunk, Nagy Imrét szerettük volna hallani. A Kossuth téren kikapcsolták a közvilágítást. Egy kisebb csoport elvonult a Rádióhoz. Nagy Imre reformokat ígért. Tegnap tudtam meg, hogy a Rádiónál lőttek. Többen is meghaltak. Tegnap a hírekből hallanod kellett volna, valószínűleg ezt te is tudod, Nagy Imre nyugalomra szólított fel mindenkit, és az 1953-as reformok folytatását ígérte. 

Érted, hogy miről beszéltem? Többről sajnos én sem tudok, mivel amint tudtam hazasiettem. Egy mentőautóval jöttem.

Megdöbbentett a forradalom. A lövések, a tények, az utcai harcok. Láttuk, mozgolódni a katonaságot, de nem gondoltuk, hogy ennyire komoly a helyzet. A magyar kormány a szovjetektől kért segítséget. Őket próbálta kiűzni a forradalom! Megbolydult az egész ország. Egész este a forradalomról beszéltünk. Most már itt is érezni a robbanás előkészületeit.

Másnap reggel, október 26-án Tatán is kitört a forradalom, s több vidéki városban is. Délelőtt a többi városival együtt mi is a szovjet emlékműhöz megyünk. A levegőben egyértelműen a változás szele érződik. Dél körül valaki egy autóról felkiált: ˝Még itt is van csillag!˝ Örömmel fogadjuk a timföldgyár csapatát. Valaki, nem ismerem, a tömeg szeme láttára leveri a vörös csillagot. A tömeg megkönnyebbül. Ha nem is érti mindenki pontosan, akkor is tudjuk, ez valami újat, jobbat jelent. Egyre nagyobb tömeg gyűlik össze a téren. Valahonnan távolról hallom, hogy valaki engem szólít. Odamegyek, s elmondja ötletét, melyet helyeslek. Valaki szerzett egy teherautót, s ha összegyűjtünk néhány embert, ki tudunk vele menni a baji honvédségi laktanyához fegyverért. Sok ismerős van a tömegben. Gyorsan összegyűlik a fiatal bányászokból álló csapatunk. A lelkesülésünk határtalan. Az úton arról beszélünk, hogy fogjuk a nép érdekében felhasználni a fegyvereket, ha sikerrel járunk, de az öléstől mindannyian megriadunk.

Odaérünk, s egy ismerős köszön ránk. Egykoron ő is bányász volt, egy közölünk. Valaki megszólítja:

- Imre! Nem szeretnénk senkit bántani, fegyvert szeretnénk kérni, s a nép érdekében használni.

- A fegyver nem nektek való, menjetek, s nyugodjatok meg! - Nem ezt a választ vártuk. A gépkocsivezető elindul. Mi maradni akarunk, de felkapaszkodunk a teherautóra.

Valami éles dolog hasított belém, s melegség önti el a vállamat, hátamat. Nedves volt. Ránéztem, s megértettem. Hátbalőttek. Nem bírok mozdulni. Vérzek. Lehet, hogy lebénultam? Mi lesz velem? Az ügyeletes tiszt parancsokat osztogat. Behúzattat minket - sebesülteket - a laktanya fogdájába. Gondolatok összevisszasága kavarog bennem. Nem látok tisztán. ˝Lesz még forradalom? Kik fekszenek mellettem? Mária tudja, hogy szeretem?˝ Végtagjaim zsibbadnak, mozgatni még mindig nem tudom őket. ˝Vigyetek haza! Mi ez a melegség a hátamon? Hol vagyok? Hová tűnt a világ? Miért ilyen szürke és csöndes minden? Anya! Anya! Megyek, rohanok hozzád! Ölelj át, félek!˝ 


Tene Zsuzsanna: Harcsa Lajos

Harcsa Lajos 1901-ben született Tatán.
1907 szeptemberében kezdett iskolába járni. Gyorsan tanult, karácsonykor már el tudta olvasni a Friss Újságot.
A fa az ő életében (saját elmondása szerint) az orgonával kezdődött: gyermekkorában ebből faragott íjat és nyilat.
Vasárnap délelőttönként járt iskolába. A hétköznapokon inasként dolgozott, rendszerint héttől este hétig.
Nagyon szeretett hegedűvel foglalkozni, és elhatározta, hogy megpróbál hegedűkészítő lenni. ( A fa sem ismeretlen számára, hiszen ő tulajdonképpen asztalos) Így került 1920-21-ben Pestre. Első munkájának vonótoldást kapott. Sikerült pontosan olyan fát találnia és úgy ragasztania, hogy másnap reggel, mire a ragasztó megszáradt, az illesztés észrevehetetlen volt. Ezzel mestere dicséretét is kivívta.
3 évig volt Pesten, mint mester. Szobrászmunkát is végzett, és mindenféle famunkákban részt vett.
1925 nyarán került Párizsba, egy kis céghez. Egy év után jött haza.
1928-tól kisiparosként dolgozott, majd 1938-tól az Ipartestület könyvtárosa volt 10 évig. 1948-ban megalakult a KIOSZ (Kisiparosok Országos Szövetsége), ahol 22 évig viselte a könyvtárosi tisztet. 1954 és 1978 között megszakítás nélkül 24 évig tanácstag.
Neves tatai műbútorasztalos. Jó viszonyban volt a tatai hegedűkészítő Kónya Istvánnal; a szakmáról sokat beszélgettek, vitatkoztak. Saját munkájáról ezt mondja:
˝Az én munkáim között vannak gyakorlati értékűek, például ilyenek a bútorok, azután azok a munkák, amiket én mint hobbit csináltam. Ez volt az én életemben a legszebb, mert itt senki sem parancsolt. Én önmagamtól tanultam, de bennem volt már négy generáció nyoma.˝
A múzeumban látható bútorokat ő restaurálta. Például az úgynevezett Eszterházy-kegyládát, ami a XVI-XVII. században készülhetett, reneszánsz stílusban. Sok értékes bútort javított ki és mentett meg.
20 évig dolgozott a múzeumnak, tanítványai segítették.
6-7 tanítványa volt. Sokban csalódott, mert a pénz miatt nem maradtak a szakmában.
1969-ben Pro Tata díjat kapott.
Az 1970-es években betegeskedett.
Lajos bácsi életét nagy munkaszeretet jellemezte. Sokat tartózkodott műhelyében, ott pihent. Hihetetlenül szerette munkáját, szerszámait és a fát, amiből munkái születtek.
˝ A jó mester szerszáma mindig több volt, mint tárgy, volt abban valami viszony is, lehet, hogy a veríték ragasztotta őket össze...˝ írja
1988-ban halt meg. Tatán, a Környei úti temetőben nyugszik feleségével együtt.
˝hiába tudjuk a tényt, hogy a régi évezredes és évszázados emberi alkotások, szellemi és fizikai ismerete nélkül nem volna érdemes embernek lenni, nagyon sok alkotás ma már reprodukálhatatlan, eltűntek a mestereik, és elmúlottak azok az igények is, amelyek létrehozták. Így, a mi mesterségünk is.˝
˝Tanulhatunk a fától, az ember legértékesebb, életfenntartó, élelmet adó, levegőt termelő, testével testeket, tüzével meleget, hamvával is segítő testvértől, a teremtés egyik csodájától, amely nélkül nem lehetett és nem is lesz élet. Az elpusztítását az Embernek már nem lesz módja sajnálni. Testével segítette mesterségünk születését, növelését, ragyogását. Az Ember nem tudja? Nem? Pedig vele együtt önmagát is pusztítja.˝

Források:
-Nagyszüleim elbeszélése
-Körmendi Géza bácsi elmesélése
-Harcsa Lajos: Szakma és közösség -A KIOSZ harmincéves jubileumára. (1978. kézirat, Városi Könyvtár)
-Harcsa Lajos: Szakmám története PÁLYÁZAT Tata 1982.
-MTV riportja Harcsa Lajossal 1985

Készítette: Tene Zsuzsanna 10.A  2007.augusztus


Bagdadi Hakima: Lenhardt György élete és munkássága

Hetedikes koromban Kati néni történelemórán elvitt minket Csaba Csilla néniékhez a Leinhardt-villába.
Amint beléptünk, olyan érzés fogott el, mintha a nagyszüleimnél járnék Hódmezővásárhelyen. Nem hétköznapi tárgyak voltak a házban, hanem régi kerámiák, fémeszközök, a falak pedig alig látszottak a képektől. Pálné Erzsike néni - aki helytörténeti kutatásokat végez - tartott nekünk egy kis előadást Lenhardt György életéről és munkásságáról. A következőket mesélte:

1901-ben született, Komáromban (festőművész és restaurátor).
Édesapja Lenhardt Mihály, szíjgyártó és nyergesmster. Édesanyja Dékény Mária. Négy testvére volt: Mihály, Mariska, Karolin és Ilona. Tanulmányait a Komáromi Bencés Gimnáziumban végezte, ám a megszállás miatt érettségizni a Pápai Református Gimnáziumban tudott.Ezek után a Budapesti Országos Magyar Iparművészeti Főiskola hallgatója lett. Iskolái elvégzése után visszatért Komáromba, ahol egyik megalapítójává vált az ottani művésztelepnek, a JESZO-nak (Jókai Egyesület Szépművészeti Osztálya). Állandó kiállítója volt a JESZÓ tárlatainak, közben részt vett több önálló kiállításon is Pozsonyban, Kassán és Besztercebányán. 1927-ben viszzament Budapestre, s a Műcsarnokban és a Nemzeti Szalonban állította ki képeit. 1935-ben az Országos Magyar Képzőművészeti Egyesület tagjává választották. Eközben pesti műtermét felcserélte dunaalmási nyaralójukra, ami idővel az otthonává is vált. Szüleivel a trianoni diktátum után kényszerből költöztek el komáromi otthonukból a Duna déli oldalára. Az 50-es években a történelem ismét beleszólt az életébe, mert a Rákosi-korszak alatt nem tudta folytatni a festészetet, hanem az Almásfűzítői Timföldgyár raktárosaként kellett dolgoznia. Nyugdíjba vonulása után restaurátori munkát vállalt a tatai Kuny Domonkos Múzeumban. Idős korában visszatért a festéshez, és haláláig alkotott.

Régészeti munkásságát Kállay Ödön indította el, amikor megajándékozta Lenhardtot a gyűjteménye pár darabjával. Nemsokkal később a saját szőlőskertjében is talált őskori leleteket, igy a környéken elkezdett ásatásokat végezni. A falubeliek felfigyeltek az érdeklődésére, és attól kezdve, ha valami érdekesnek tűnő tárgyat fedeztek fel, értesítették Lenhardtot, aki a helyszínen saját kezűleg bontotta fel a helyet. Megfigyeléseit és a leletek előbukkanási helyeit pontosan rögzítette, ezzel növelve a gyűjtemény tudományos értékét. Az őskorból előkerült pattintott köveket, kőeszközöket a Duna hordalékában találta. A bronzkorból leginkább sírokat tárt fel, amelyek bizonyítékot adtak arról, hogy a dunaalmáson élő emberek az urnás temetkezési módot használták. Az urnák diszítése nagyon különleges, hiszen porított csigaházat szórtak a mintába, ami még a mai napig is nagyon jól látszik. A római kori Dunaalmásról ezeket tudta meg:

Abban az időben itt húzódott a limes, amelynek a legközelebbi erődje az almásfűzítői Azaum volt. Emellett itt volt még az úgynevezett ˝kőhordó út˝ is, vagyis innen szállították az építkezésekhez szükséges alapanyagokat. Több tárgyi emléket is találtak ebből a korból, ilyenek a különösen szép ékszerek, és a szarkofágok.

 Nyugdíjas éveiben kezdett újra festeni. Tanulmányutat tett a Felvidéken, Csehországban, Németországban és Ausztriában. Kedvelt témái voltak a vallásos- és tájképek. Leginkább a sötét tónusokat részesítette előnyben. Festményei realisták voltak, akárcsak a művész maga.

 Gyakran feljárt Budapestre, a Széchényi Könyvtárba. Ítt végzett kutatói munkája során akadt rá Torkos Justus latin nyelven megjelentetett ˝Az Almási-Hév vizekről˝ szóló könyvére. Ez a könyv tette híressé Dunaalmást fürdőkultuszáról.

 Lenhardt György soha nem nősült meg, egész életét a festészetnek és a régészetnek szentelte, az utókorra hagyva kiváló munkáit. Kutatásait egy 1942-ben megjelent ˝Dunaalmás˝ című könyvben foglalta össze, amiben a következő ajánlás olvasható:

 ˝Édesatyám áldott emlékének szenteltem e pár sort, kinek köszönöm, hogy megismerhettem és megszerethettem Dunaalmást.˝

Miután Erzsike nénimegtartotta ezt a kis beszámolót, elővette az odakészített tárgyakat, és egyesével körbeadta. Az első darab a kőbányából származó öklömnyi mamutfog volt, ami már teljesen megkövesedett az évtizedek alatt. Utána a szőlőskertekből előkerült pattintott pengék követketek. A fiúk nagy örömére egy bronzkori kardot is láthattunk. A legérdekesebb tárgy azonban egy emberi és állati vonásokat ötvöző cseréptárgy volt, amely valószínüleg gyerekjátéknak készült, hiszen üreges belsejében kis kavicsok csörögnek.

 Néhány hasonló tárgyat már láttunk múzeumban - vitrinben. Ebben a rendhagyó történelemórában az volt a legizgalmasabb, hogy a sok-tízezer éves leleteket kézbe is vehettük. Az is nagyon jó érzés, hogy olyan helyen lakunk, melyet már az ősember is megfelelőnek tartott a letelepedésre.

Felhasznált irodalom:
 V.Vadász Éva: A tudomány segítőtársai
 Pál Istvánné: Dunaalmás történelme dióhéjban
 Tóth Ferenc:  Dunaalmás visszatekintő

Külön köszönet Csaba Csilla néninek, Szakál Dénes bácsinak és Pálné Erzsike néninek.


Szabó Eszter (12.A) díjnyertes bírálata:

Godspell-kritika

          A színdarab témája Istennel kapcsolatos. Ezt már maga a cím is mutatja: Isten szava. A rendezés mesteri. A színpadon mozgó fiatalok, az a rengeteg ember, mindenki tökéletesen mozog és játszik. Játssza az életünket, minket.
          A jelmezek, a ruhák, a koreográfia, mind azt sugallják, hogy a 21. sz.-ban vagyunk, és igen, napjainkban is lehet Jézus tanítása szerint élni. Jézus nem egy legendában élő személy. Ahogy az egyik szereplő Jeruzsálemre tesz utalást, megjegyzést: kifiguráz minket. Hiszen Jézus nem egy távoli, egykori, jeruzsálemi rabbi, hanem az egész világot megváltó Krisztus. Régen a zsidók keresztre feszítették. A színdarab végén ugyanez megtörténik. Talán csak nem azt tennénk mi is? Pedig lehetséges. Hiszen a színpadon mozgó alakok, mintha mi lennénk, a 21. sz. fiataljai, emberei. Az előadók farmert, pólót viselnek, s mégis ők is megértenek valamit Isten üzenetéből, hiszen a mai világban is ugyanolyan fontos Jézus tanítása, mint ezer évvel ezelőtt. A fiatalok színes pólóban, a főszereplő fehér inget viselt. Ez sem véletlen. Ő jelképezte a tisztaságot, a Jézus  tanította eszméket.
A modern tánc és ének is arra szolgált, hogy közelebb érezhessük magunkat a minket is hívó és megszólító Istenhez, a 21. sz.-ban is. Tehát tulajdonképpen minket játszottak el. A mi viselkedésünket és hozzáállásunkat. Mennyire fog meg minket Krisztus tanítása? Figyelünk egyáltalán rá, hívó szavára? Azaz meghallgatjuk válaszait, hallgatunk a bennünk élő Istenre, a lelkiismeretünkre?
Vagy fel akarunk vágni mások előtt, ezzel talán megtagadva Jézust, s az evangéliumot? Ez is megjelent előttünk: a sok fiatal együtt, s hirtelen feltűnik egy különleges fiú, aki más mint ők. „ Milyen jó vicc lenne, milyen poénosnak tűnnék” – gondolja az egyik – „ha most beszólok valamit ennek a jött-mentnek, aki csak úgy becsöppent közénk.” Mi is ilyenek lennénk?
          A színpadon brilliánsan megjelenik minden, amit akár rólunk is el lehetne mondani.
A darab témája Isten és az ő fia, Jézus, aki eljött közénk, hogy megváltson minket, s akit „mi” megfeszítettünk.
Az előadás üzenete számomra ez volt. Figyeljünk jobban Isten szavára, hiszen a 21.sz.-ban is ugyanúgy hív minket.
 

Tatai Református Gimnázium, 2890 Tata, Kossuth tér 11., Telefon: (+36 34) 586 576, Fax: (+36 34) 586 577, E-mail: refi@refi-tata.hu